Sok barlangász ismeri azt a Hármashatárhegy mélyén rejtőző alagútrendszert, amit Óbudai Gáztározónak neveznek. Belőle nyílik a Királylaki-barlang, de az alagútrendszer önmagában is érdekes látnivaló. Nem bánya, nem is légoltalmi bunker. De akkor micsoda? Ezt kérdezi minden idelátogató, és ez a kérdés motoszkált bennünk is, valahányszor – útban a barlang felé – végigmentünk a Gáztározón.
Az alagutak építéséről csupán azt lehetett tudni, hogy az 1950-es években fúrták őket az akkoriban használatos bányászati módszerekkel. Az építkezést azonban soha nem fejezték be. Ez biztos, minden egyéb csupán spekuláció volt. Már az elnevezése – Gáztározó – is gyanús, mivel a gázt nem alagutakban szokták tárolni. Ez a megoldás még csak nem is hasonlít semmilyen gáztárolásra használt technológiához.
A Királylaki-barlang feltárásáról Szabó Zoltán írt tanulmányt 2011/12-ben. Ebben az alapos munkában összegyűjtött minden fellelhető ismeretet a barlangról és környezetéről. Dolgozata tartalmazza az alagútrendszer leírását – ám eredetét ő sem tudta kideríteni.
Hosszú ideig mi is hiába kerestünk hiteles információt építésükről. Pedig létezik ilyen: az Építés- és Közlekedéstudományi Közlemények egyik régi kötetében található, Kőzetbe telepített gáztartó címmel. A teljes publikáció itt olvasható, Szabó Balázs küldte el nekem, amiért hálás köszönet!
A szájhagyomány tehát nem tévedett, valóban gáztározót terveztek ide az ötvenes években! Kovácsházy cikkéből kiderül, hogy ha elkészül, akkor a ma „metróalagút”-nak nevezett csövekben tartották volna a nagynyomású földgázt. Úgy gondolta, ez alternatívája lehet a felszínen, acéltartályokban való gáztárolásnak. Indoklása szerint – mivel a tartály falát kívülről megtámasztja a kőzet – kevesebb acél szükséges, ezért lehet létjogosultsága az elképzelésnek. Valójában az acélmegtakarítás eltörpül az alagútépítés többletköltségeihez képest, tehát ez egy roppant drága megoldás lett volna. A valódi indok feltehetően a föld alá rejtett tartályok nagyobb védettsége lehetett – mégha a cikk ezt a szempontot meg sem említi.
Ne tévesszen meg senkit, hogy a ma használt szezonális tárolók is földalattiak, az egy egészen más technológia: a kőzet természetes üregeibe – általában kiürült szénhidrogén-mezőkbe – pumpálják a gázt.
A fentiektől eltekintve a cikk szigorúan műszaki beszámoló, még az építés pontos helyét és idejét sem tartalmazza. Részletesen ismerteti a kőzetvizsgálat eredményeit, hogy miért a Táborhegyet választották a létesítmény helyéül, valamint azokat a méréseket, számításokat, melyek alapján megtervezték az objektumot.
Mivel korábban hasonló gáztározó nem készült, meg kellett bizonyosodni a mérnöki tervek helyességéről: tényleg úgy viselkedik az acél, a beton és a dolomit-szikla hármasa, ahogy az elméleti számítások ígérték? Képes a konstrukció ellenállni a gáznyomásnak? Ezért kísérletként az alagút csupán húsz méteres szakaszát bélelték ki acéllal. Ez a déli metróalagút végében ma is látható „gáztartály”. Itt tesztelték a rendszer teherbírását. Előbb vízzel, majd levegővel töltötték fel 15 bar nyomásra. Mint látható, a tartály kibírta a túlnyomást, a dokumentáció szerint deformációja a megengedett határok közt maradt, a nyomáspróba tehát sikerült.
Eddig tart Kovácsházy cikke, az alagutakban pedig látszik, hogy eddig tartott a kísérlet is. Az építkezést ezután leállították, a gáztartó soha sem készült el. Később sem épült sehol ilyen rendszerű tározó; más, olcsóbb technológiák terjedtek el. Az alagutak létezése évekig államtitok volt, aztán feledésbe merült, mígnem a bunkervadász kíváncsiskodók nyomán barlangkutatók kezdték látogatni – de ez már egy másik történet...
Ádám Bence
Comments powered by CComment